"Ha magasra
felemeled a fejed
és megcsokolod a szelet,és megöleled az eget, és elmondod imadságodat,
és soha nem hazudsz, egy napon megtanitunk hogyan kell repülni."
Nezd a Vendegkonyvet
Kékmadár
Füzetek 
Lenni, élni...
A mai napot átélni...
Keresünk, kutatunk, mindenfelé... hol lehetnénk boldogok?
Hogyan leszünk azok?
Mire lenne szükségünk?
Mikor érjük már el?
Meddig kell még várnunk?
Miért nem találjuk?
Évek mennek el ... ezekkel a kérdésekkel.
Mennyi fajdalom, szívekre festett fátyol ... nem érezzük önmagunkat, függünk
a kitalált képektõl ... addig nem leszünk boldogak míg azt el nem érjük ...
Képek ... azért írtam kitaláltnak, mert senki nem kapja õket kézbe, mint
valami jövõkép, így ahogy ezen a képen van, így leszel majd boldog ...
Mindenki saját magának festi ezt a képet, az évek során, ahogy növünk, azt
hiszem már gyerekkorban elkezdjük a festést, .... hogy mi lesz a jövõnk, bár
akkor még nem biztos, hogy a "boldogság" a cél, inkább csak egy jövõkép ....
Idõvel aztán minden amit cselekszünk átváltozik, boldogságkép elérésévé
.....
Elhagyjuk önmagunkat ... eltakarva igazi érzéseinket .... igazi önmagunkat.
... Sok kép kerül a fejünkbõl, a filmekbõl, a környezetben látott életbõl,
könyvekbõl, történetekbõl, pletykákból, mesékbõl. ... Ezek mind, mind
formálják a belsõ képtárunkat, a belsõ elképzelt boldogság képet. ...
Emlékszem mindig arra vágytam, amit nem éreztem, mindig a család volt fontos
a képeim között, mindig az fogta meg a szemem elõször, amit hiányoltam, ...
amit nem éreztem, amit gondoltam majd kiegészít engem ...
egészként lehetek csak boldog.
Így ez a belsõ kép festés, átalakult hiányzó elemek festésébe. ...
Ami hiányzott, azt festettem le, az hajtott hogy azt megkeressem, hogy azt
elérhessem, hogy az majd lesz az én igazi boldogságom.
Hisz akkor leszek teljes, tökéletes. ....
Visszanézve, sok - sok apróságon átléptem, apró jeleken, apró
cselekedeteken, nem figyeltem rájuk, nem érdekelt semmi, csak az, hogy amit
lefestettem belül ... egyértelmûen látható lehessen körülöttem...
Nem figyeltem arra, hogy közben elfelejtettem önmagam lenni, nem figyeltem
arra, hogy közben, elfelejtettem gondolkodni ... az alkalmazkodások hegyében
éltem, mást nem ismertem...
Mindig fájt belül a szívem, sóvárogtam a kép után, és mindent felborítottam
annak érdekébe, hogy láthassam azt magam körül.
Álmodtam egy világot magamnak .... álmodtam egy helyzetet a boldogságomnak
... a teljességemnek, a tökéletes életnek, amiben én vagyok a fõszereplõ.
Azt nem gondoltam, hogy én vagyok a rendezõ is...
Megkaptam az álmodott világomat ... megkaptam a családomat, megkaptam a
férjet, ki szorgalmas, és megértõ ... Mindent úgy kaptam meg,
ahogy "annak" idején megálmodtam...
Mégsem éreztem magam tökéletesen, mégis ugyanúgy hiányérzetek jöttek elõ,
nem minden szinten, csak helyzetekben... teljesen mindegy, a hiány ott volt,
tökéletesnek nem éreztem magam, így boldognak sem...
Az mókuskerék elindult...
Most mi van? Most ilyenkor mit tegyek, hisz a régen álmodott álmomat élem
most, ... és mégsem érzem magam boldognak,
mint ahogy én akkor azt lefestettem magamnak...
Egy festmény is lassan készül...rétegesen, elõbb felületes kép, aztán jönnek
a részletezések, majd a színezés, a finomítás, a befejezés...
Egy álom is valahogy így épül fel körülöttünk...kirajzolódik, és idõvel
kiszínezõdik, finomodik...közben akár évek is eltelhetnek, mire azon vesszük
magunkat észre, hogy a középen gyönyörködünk... HA gyönyörködünk...
Nem tudtam gyönyörködni, amit láttam körülöttem, mert mind - mind csak a
hiányomat éreztem, azt a hiányzó elemet amit a fejembe festettem,
hogy azzal leszek tökéletes...
Addig nem lett nyugalom míg le nem ültem, és körül nem néztem... láttam a
régen festett álmomat, láttam a családomat, láttam minden mozdulatot, úgy
ahogy akkor elképzeltem... évekkel ezelõtt... éreztem a kettõséget, hát éled
az álmodat! De nem érzed a boldogságodat!
Emlékszem a belsõ kacagásra, még most is elkap a mosolygás... mikor
rádöbbentem, hogy ezt mind én kreáltam... mindent én csináltam, így
képzeltem el, és így kaptam meg... én rendeztem amit látok!
Kinevettem önmagam, ezért bánkódni? Mikor minden úgy megy az élet
"filmjében" ahogy megálmodtam, ahogy megrendeztem...
Hát tehet a filmvászon arról, hogy közben megváltoztam? Hogy közben már más
filmet szeretnék látni? Hogy ami akkor elég volt, most már nem. Ami akkor
tökéletes kép volt, ma már nem... Amit akkor hiányoltam, ma már nem...
Most... ma, hátradõlök a székemben, és élvezem a filmet, a saját életem...
amit régen elképzeltem, most nézhetem...
Hát nem csodálatos dolog, álmainkat átélni?
Csodálatos érzés...
Még akkor is, ha tévesek voltak a hiányok...
amibõl az álomképek keletkeztek...
Így tökéletes minden!
Az élet filmje sose áll meg...talán nem mindegy milyen szívvel álmodunk,
rendezünk, szerepelünk, nézünk...élünk.
Monday, March 29, 2004, 1:46:33 AM
Vissza